Alapmű a doppingról: részletek Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyvéből, 3. rész

Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyve a profi kerékpársportban folytatott szisztematikus doppingolás eseményeit dolgozza fel 1996-tól 2004-ig. Sorozatunk végigveszi a könyv fontosabb mozzanatait, lehetővé téve, hogy a jelenleg folyó doppingbotrányt, illetve a profi sport világának ebből következő átalakulását az olvasó jobban átlássa, megértse. Az előző rész végén Tyler Hamilton a U.S. Postal csapatorvosától, Dr Celayától megkapja első vörös piruláját, amely elindítja a később világhírnevet szerzett amerikai kerékpáros csillagot a szisztematikus doppingolás útján… A valenciai körversenyt követően Gironába költözött a csapat, a Preneusok lábánál fekvő varázslatos kisvárosba. Az elkövetkező 10 évben ez a hely szolgált főhadiszállásul a U.S. Postal kerekesei számára. Hamiltonék berendezkedtek, bár akkor még nem olyan luxuskörülmények között hajthatták álomra fejüket, mint később az Armstrong-korszakban. Spanyolország ideális bázisnak bizonyult: kétségtelenül olcsóbb ott az élet, mint Franciaországban, kedvezőbb az időjárás, és nem utolsósorban kevésbé rámenős a helyi doppingellenőrző hatóság. A kezdeti nyelvi nehézségeket pedig a kolumbiai származású George Hincapie, illetve a perfekt spanyol csapatfőnök révén könnyedén le tudták küzdeni. Ellenben az összebútorozás számos eddig még fel nem titkot is felszínre hozott: „Furcsa lett számunkra, hogy amikor a csapatfőnök bement George szobájába, mindig vitt valami csomagot, és a papírvékony falakon keresztül hallottuk, hogy angolról azonnal spanyol nyelvre váltanak. Vajon miért? – tettük fel a kérdést magunkban. Csak egy magyarázat lehetett, amit George-tól néhány hét után meg is kérdeztünk.” Scott Mercier: „[…] Nagyon szerettem volna tudni az igazságot, elvégre jó barátok voltunk, minden szempontból egymásra voltunk utalva. Ezen a szinten már csak doppinggal lehet nyomni? – tettem fel neki a kulcskérdést. George csendes fickó, ritkán beszél, és néhány percen át akkor sem mondott semmit. […] Hosszas néma csend után mondandója mindössze ez volt: – Erre neked kell megtalálni a választ.” (pp. 98) A srácok mind gyötrődtek ezen a dilemmán, Hamilton pedig mindenképpen indulni szeretett volna az 1997-es Tour de France-on. A végső döntést elősegítette, hogy a következő nagyobb versenyen, a Tour de Catalunyán a tapasztalt veterán olasz csapattársat, Adriano Baffit kapta szobatársnak. „Amire megérkeztem a szállodába, Baffi már becuccolt. Beléptem az ajtón a nagytáskával, és rögtön éles búgó hangra lettem figyelmes. Igen, Baffi éppen üzemeltette a vércentrifugát: a legendás, öt Giro szakaszgyőzelmet felmutató nagymenő mérte a hematokritszintjét. Mosolyogtam, biccentettem felé, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.” (pp. 100-101) „A másik mozzanat, amely a végső döntésben szerepet játszott, csapattársam és jó haverom, Marty Jemison példája. Nála általában jobban mentem, az időfutamok során pedig mindig lenyomtam. Ennek ellenére a szezon első versenyein rendre odavert nekem, amire csak egy magyarázat lehetett: Marty az „A” csapathoz tartozott.” (p. 102) Néhány nap múlva a Liege-Bastogne-Liege 257 km-es távja és eszeveszett irama Tyler Hamilton számára messze túl nehéznek bizonyult. Az utolsó 20 km-en majd’ negyed órás hátrányt szedett össze, mialatt Marty Jemison az élbollyal tudott maradni, és csak az utolsó emelkedőn szakadt le. „Ez durván igazságtalan volt. Nem haragudtam Martyra, inkább magam okoltam, amiért nincs vér a pucámban, hogy kérjem a fehér táskát. A vörös pirulák, a heti egyszeri tesztoszteron-erősítők, pont annyira voltak elegendők, hogy az edzéseket végig tudjam csinálni, és ne robbanjak le teljesen fizikailag. De a szakadék köztem, és az „A” csapatba tartózók között még így is óriási volt. Néhány nappal később, halk kopogást hallottam a szobaajtón, Dr Celaya volt. Leült mellém az ágyra, majd puha hangján megszólalt: „Tyler, tudom, hogy keményen hajtasz ahhoz, hogy sikerüljön a helytállás. Fantasztikus képességekkel rendelkezel, jobban tudsz küzdeni, mint a csapatban bárki más. Te akkor sem adod fel, amikor a többiek már rég feladták. Tudom, hogy szeretnél bekerülni a Tour-csapatba, és lenne is rá esélyed, ha többet törődnél a szervezeteddel.” Mi mást tehettem, bólintottam.” (p. 103) A következő nap Tyler megkapta az első EPO-adagját. Az eseményt megbeszélte feleségével, és Haven is áldását adta a döntésre. „Veszélyes-e az EPO az egészségre? – kérdezte Heaven. Akkor még nem tudtam jobb választ, minthogy ugyanolyan, mint oxigénsátorban aludni, de ma már ennél tovább mennék. A kerékpározás során már majdnem minden csontom eltört, nap mint nap amortizáltam le magam, éltem fel utolsó tartalékaimat. Ennél egészségtelenebb dolgot nehéz lenne elképzelni, ehhez képest a vörösvértestet szaporító EPO szedése csak jó hatással van a szervezetre. A kúrák után erősebbnek, frissebbnek éreztem magam, ajkaim ismét pirosak lettek, bőrszínem is visszatért a normális tónushoz. Nem az EPO rossz a szervezetre nézve, hanem a túlzott fizikai terhelés, amely az élversenyzői élet velejárója. […]” (p. 106) A nyár folyamán Hamilton egyre jobb eredményeket produkált a csapat számára, a versenyeken általában az első 20 között ért célba, néha alig maradt le a dobogóról. Megjött az önbizalma is. Egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy a vacsoraasztalnál, verseny közben az EPO-használatról viccelődig a csapattársakkal. Virágnyelven folyamatosan erről beszélt az egész mezőny, a legtöbb poénnak része volt a fantasztikus hatású szer. Kétségtelenül bekerült a „fehértáskások” klubjába. „Júniusban kaptam a fantasztikus hírt, hogy a csapatvezetőség beválasztott a Tour-keretbe: ott leszek Ekimov, Hincapie, Baffi és Robin mellett, őket segíthetem a jó eredmények elérésében. Extázisban égtem, szüleimet is felhívtam, hogy ugorjanak át néhány napra megnézni a Tour-t, lehet, hogy többet nem láthatnak ilyen magas szinten versenyezni.” (p. 108) Az 1997-es francia kör még a szokásosnál is nehezebbnek ígérkezett, amit a rossz időjárás csak tetézett. A szervezők kétségtelenül lekövették a versenyzők egyre nagyobb teherbírását, teljesítményét. Az egyik Pireneusokban abszolvált szakasz 242 km-esre lett kijelölve, és nem kevesebb, mint négy hegykolosszust másztatott meg a kerekesekkel. Ráadásul aznap az időjárás sem kedvezett: csontig hatoló hideg eső nehezítette a regenerálódásra alkalmas lejtmeneteket. Az egész Tourra jellemző volt a fokozott EPO-használat: a U.S. Postalnál a szokásosnál jóval több fehér táska fogyott, és minden bizonnyal így volt ezzel a többi csapat is. Az orvosok már akkor megállapították, hogy a versenyzők hematokritszintje egy háromhetes erőpróba során hetente két pontértéket esik. Ezt a jelenséget anémiának nevezték el. Egyetlen százalék szintesés 1% teljesítménycsökkenést von maga után, azaz az utolsó nap már 6%-kal rosszabbak a mutatók. Egy olyan sportban, ahol a tizedszázalékok döntenek a versenyzők között (egy sprintben akár az ezrelékek), ott a hat százalék mindent meghatároz. Abban az évben már nemcsak az EPO létezett. Erre fényes bizonyíték a Tour 14. szakasza, ahol a Festina csapat mind a kilenc tagja együtt szökött meg a 21,3 km hosszú […]